Limes Blog

Egyedülálló római kori mozaik került napvilágra a szófiai metróépítés során, a harminc négyzetméteres alkotás a Kr.u. 4. században készült. Mario Ivanov ásatásvezető régész tájékoztatása szerint a Szófia központjában feltárt színpompás mozaik egy palota fogadótermének a padlózatát borította. A régészek nem biztosak abban, hogy a palota tulajdonosai valóban szoros kapcsolatban álltak-e a Kr.u. 306 és 337 között uralkodó Nagy Konstantin római császárral, mivel eddig semmiféle ezt bizonyító írott emlék nem került elő. Ennek ellenére Mario Ivanov úgy véli, hogy a tulajdonosok helyi notabilitások voltak, akiknek lehettek kapcsolataik a császárral.

A mai Szófia területe a Kr. e. 8. században már lakott volt. A település a trák Serdi törzs után kapta az első elnevezését, a Serdicát, amelyet a római hódítás után is megtartott, amikor Ulpia Serdica néven Moesia provincia központjává vált. A népvándorlás korában a hunok feldúlták és elpusztították, majd I. Justinianus keletrómai császár építette újjá Triaditsa néven. A hunok után érkező szlávok már Szredec néven említik, majd az elnevezést átvették a 809-ben érkező bolgárok is. A Szófia elnevezés a törökök elől beszivárgó görög népességtől ered a 14. századból.

A szófiai metróépítés kapcsán évek óta folyik az ókori város feltárása. Napvilágra kerültek paloták, megtalálták az ókori Serdica polgárainak tanácstermét, a bouleuteriont - az amfiteátrumszerű körépítmény átmérője eléri a 20 métert. Római kori bérházakat, insulákat is találtak, a nagyméretű lakóépületeket "szigetként" határolták négy oldalról az utcák. Feltérképezték Serdica főbb útvonalait is, így megtalálták a város keleti és nyugati kapuját összekötő főutcát, a 7-8 méter széles, kikövezett decumanus maximust, ahogy az észak-déli irányú "másodfőutcát", a cardo maximát is.

A terület sorsa évek óta vita tárgya, mert az ásatások miatt többször is módosítani kellett a szófiai metróhálózat bővítésének tervét, az egyik állomást ugyanis épp a történelmi helyszín alatt építették volna meg. A hatóságok végül az antik leletek megőrzése mellett döntöttek abban a reményben, hogy a kulturális örökség részeként a város új turistacsalogató látványosságai lesznek. Az antik komplexumot 2012-re fejezik be, az összköltséget 16 millió levára (2,25 milliárd forintra becsülik).

A hagyomány szerint Nagy Konstantinnak tulajdonítják a Serdica az én Rómám mondást. A császár ugyanis szerette a várost, különösen annak termálvizeit, és innen irányította 13 éven át a birodalom sorsát.  I. Constantinus palotájának mozaikpadlóját 1965-ben tárták fel.

(MTI)

„Az ostromlottak védőeszközei:‎ ‏a nyíllövőgépek,‭ vadszamarak‭,‭ ‬scorpiók‭,‭ ‬íves nyillövők,‭ ‬rudas és kézi parittyák.‭” (Vegetius)‬                                    

Mint látjuk,‭ ‬Vegetius az erősségek védelmében magától értetődőnek tartotta a mechanikus fegyverek alkalmazását.‭ ‬Sajnálatos módon azonban mellőzi azok működésének részletes leírását arra hivatkozva,‭ ‬hogy azok általános használatuk miatt ismeretesek.‭ ‬Szerencsénkre viszont fennmaradtak Ammianus Marcellinus saját korára,‭ ‬azaz a Kr.u.‭ ‬IV.‭ ‬századra vonatkozó történelmi művei,‭ ‬amelybe nem kis mértékbe beledolgozta saját visszaemlékezéseit.‭ ‬Ammianus pedig nagy valószínűséggel egy‭ ‬ballistarii alakulatnál kezdhette a pályafutását,‭ ‬így nem csak hogy szakszerűen írja le a korban használatos torziós hadigépeket,‭ ‬hanem azok erődvédelemben játszott szerepét is bemutatja Aminda‭ ‬359-es ostrománál,‭ ‬ahol ő maga a védelmet irányító főtisztek között volt,‭ ‬és egy dárdavetőkkel végrehajtott speciális operációt is személyesen vezetett.‭  ‬Ammianus leírásaiból az is kiderül,‭ ‬hogy Amidánál használtak könnyű,‭ ‬egy ember által kezelhető gépeket,‭ ‬állványra szerelt,‭ ‬lőállásba rögzített,‭ ‬de könnyen mobilizálható lövegeket,‭ ‬valamint súlyos,‭ ‬nehezen mozgatható kővetőket,‭ ‬amiket az ostromtornyok ellen alkalmaztak.

Mindezek alapján a késő római korban erődvédelemben alkalmazott torziós lövegeket több csoportba lehet sorolni.‭ ‬A római hadseregben ekkoriban egy és kétkarú vető-,‭ ‬illetve hajítógépeket használtak,‭ ‬melyek karjait úgynevezett torziós kötegekbe fogták.‭ ‬Ezek a torziós kötegek összecsavart lószőrből,‭ ‬inakból készültek és jelentős energia tárolására voltak képesek,‭ ‬amit a megfeszített kar,‭ ‬vagy karok kioldása után a lövedék kilövésére használtak fel.‭ ‬A lövedék egyaránt lehetett kőgolyó,‭ ‬vagy nyíl,‭ ‬illetve dárda.‭ ‬Ez utóbbi két esetben gyakran három-‭ ‬négy élű,‭ ‬speciálisan páncéltörésre kialakított hegyű lövedékeket is alkalmaztak.‭ ‬De tudomásunk van olyan speciálisan kiképzett páncéltörőfejű lövedékekről,‭ ‬amelyekbe gyúlékony anyagot töltöttek és azt a fémlemezekkel borított ostromtornyokra lőtték,‭ ‬hogy az a páncélt áttörve felgyújtsa a szerkezetet.

A késő római katonai terminológia‭ ‬catapulta elnevezéssel illette az egykarú követőket,‭ ‬melyeket‭ ‬scorpio vagy későbbi nevén‭ ‬onager típusba lehet besorolni,‭ ‬eltérően a korábbi korok megnevezéseitől,‭ ‬amikor a‭ ‬ballista jelentette a követőt és a‭ ‬scorpio még egyértelműen kétkarú szerkezet volt.‭ ‬A jelentésváltozás miatt a IV.‭ ‬századra a ballista már a kétkarú szerkezeteket jelentette,‭ ‬amik követ,‭ ‬dárdát vagy nyilat egyaránt kilőhettek mindenféle méretben.‭ ‬Vagyis‭ ‬ballista alatt lehet hatalmas rögzített szerkezeteket és könnyű,‭ ‬mozgatható,‭ ‬akár egy ember által is könnyen használható lövőgépet érteni.‭ ‬A‭ ‬scorpio kifejezést pedig egykarú kővetők egy típusára kezdték el használni.

A késő római‭ ‬ballisták‭ ‬és catapultok hatótávolságát illetően meglehetősen megoszlanak a vélemények.‭ ‬Ennek okát abban kell keresnünk,‭ ‬hogy az antik forrásokban szereplő adatok nem egyeznek meg a modern rekonstrukciók és kísérletek adataival.‭ ‬Mivel a porosz Erwin Schramm által az‭ ‬1900-as évek elején elvégzett kísérletek adatai közelítik meg leginkább az ókori forrásokban leírtakat,‭ ‬ezért a későbbiekben ezt kívánom használni,‭ ‬kiegészítve a modernebb Marsden és Wilkins-féle kutatásokkal.

Mint láthatjuk,‭ ‬a különböző római vető-‭ ‬és hajítógépek hatótávolsága‭ ‬150‭ ‬és‭ ‬450‭ ‬méter között váltakozott,‭ ‬vagyis a falakról pásztázva egy több száz méter széles halálzónát hoztak létre a falak előtt, ‬amit a korban‭ ‬50-150‭ ‬méter közti hatótávolságot elérő íjak és a nagyjából‭ ‬30‭ ‬méterre hajítható kézi fegyverek tettek még veszélyesebbé a falak felé közeledő ellenség számára.‭ ‬Egy átlagos római‭ ‬ballista tűzgyorsasága,‭ ‬a kísérletek szerint kb.‭ ‬1‭ ‬perc volt,‭ ‬ezért a falakra és bástyákra elhelyezett több tucat szerkezet gyakorlatilag folyamatosan tudott lőni.‭ ‬Nem beszélve az íjakból leadott lövésekről és a kézi hajítófegyverekről.

Külön említést kell tennünk a Wilkins által‭ ‬cheiroballistákkal‭ ‬végzett kísérletekről a melyek szerint‭ ‬140‭ ‬méter távolságból,‭ ‬szembeszélnél mintegy‭ ‬9-10‭ ‬méteres szórás mellett egy‭ ‬1‭ ‬méter széles,‭ ‬1.5‭ ‬méter magas célt‭  ‬33%-os valószínűséggel lehetett eltalálni,‭ ‬azonban a páncél áttöréséhez már közelebb kellett lennie a célnak,‭ ‬a közelség viszont a találati arányt növeli.‭ ‬A kísérlet szerint egy‭ ‬60‭ ‬méterről kilőtt,‭ ‬85‭ ‬grammos‭ ‬40‭ ‬cm-hosszú‭ ‬18‭ ‬mm-es fejjel rendelkező lövedék‭ ‬8‭ ‬cm mélyen üti át a‭ ‬6‭ ‬mm széles préselt rétegelt falemezt.‭ ‬ Ez tehát azt jelenti,‭ ‬hogy a rómaiak számára rendelkezésre állt egy nagy hatótávolsággal,‭ ‬nagy tűzgyorsasággal és átütőerővel rendelkező könnyen mobilizálható,‭ ‬állványra szerelten és kézben tartva egyaránt alkalmazható mechanikus fegyver.‭  ‬Ami azért fontos,‭ ‬mert így a‭ ‬cheiroballista lehetőséget adott arra,‭ ‬hogy a kisebb méretű erődök is rendelkezhessenek hatékony mechanikus hajító-‭ ‬vetőgépekkel,‭ ‬még ha nagy,‭ ‬nehéz gépek elhelyezésére nem is lett volna mód bennük.

Elmondhatjuk tehát,‭ ‬hogy a késő római korban könnyű,‭ ‬közepes és nehéz torzióslövegeket egyaránt alkalmaztak az erődítmények védelmében.‭  ‬Idetartozik azonban még az extranehéz,‭ ‬folyamvédő torzióslöveg,‭ ‬amiről egy a IV.-V.‭ ‬század fordulóján alkotó névtelen szerző a‭ ‬De rebus bellicis című művében ír és kifejezetten folyamatvédelmi feladatok ellátására javasolja.‭ ‬Az általa‭ ‬ballista fulminalisnak nevezett szerkezet képes volt egy lövedéket átlőni az Al-Dunán.‭ ‬Márpedig az ilyen,‭ ‬folyamvédelemre kifejlesztett fegyvereket nyilván a folyók pártján stratégiai fontosságú helyekre telepített erősségekbe kellett elhelyezni.‭ ‬Azt pedig,‭ ‬hogy a rómaiak a stratégiailag fontos folyószakaszokon emelt erődökben,‭ ‬a folyó felé néző tornyokba telepítettek torzióslövegeket,‭ ‬alátámasztják a Vaskapunál Orosvánál és Gorneánál talált leletek.‭  ‬Ennek alapján élhetünk azzal a felvetéssel,‭ ‬hogy a szokásosnál nehezebb lövegek jelenléte indokolhatja,‭ ‬hogy a Visegrád-Gizellamajornál található és a passaui Boiotro nevű kiserődök folyásirányba néző saroktornyok többi toronytól eltérő alakját és nagyobb méretét.

A késő római korban nem csak torzióslövegeket alkalmaztak az erődök védelmében,‭ ‬hanem egyéb,‭ ‬kézifegyvereket az egyszerű‭ ‬100-150‭ ‬méterre hordó íjtól a kézzel hajított kövekig.‭ ‬Ez utóbbiak szerepét,‭ ‬amint arra Baatz is rámutatott egyik tanulmányában,‭ ‬gyakran lebecsülik,‭ ‬ám legalább olyan hatékonyak voltak mint a többi kézzel elhajított fegyver.‭ ‬Sőt,‭ ‬érdekességként meg lehet említeni,‭ ‬hogy Vegetius leírásában szerepelnek olyan‭ ‬metelláknak nevezett,‭ ‬kövekkel megtöltött kosarak,‭ ‬amelyeket az ellenség saját maga old ki a létrák falaknak támasztásával.

A kutatás úgy tartja,‭ ‬hogy a hagyományos hajítófegyver a‭ ‬pilum is eltűnt a Kr.u.‭ ‬III.‭ ‬századra a római katonák fegyvertárából,‭ ‬igaz Vegetius arról tudósít,‭ ‬hogy‭ ‬spiculum néven még a IV.‭ ‬században is használatban volt,‭ ‬amit alátámasztani látszik,‭ ‬hogy a‭ ‬spiculum kísértetiesen hasonlít a‭ ‬pilumra a maga trianguláris hegyével,‭ ‬20‭ ‬cm-es nyakával és‭ ‬162.8‭ ‬cm-es nyelével.‭  ‬De egy‭ ‬vericulumnak‭ ‬nevezett‭ ‬hajítódárdákat is használtak a korban Vegetius szerint,‭ ‬aminek‭ ‬11.4‭ ‬cm-es fejét egy‭ ‬103‭ ‬cm-es nyélhez erősítették.‭ ‬Hajításra és szúrásra egyaránt használt fegyver volt a‭ ‬lancae,‭ ‬ami valószínűleg a köztársaság kori‭ ‬hasta‭ ‬késői megfelelője lehetett.‭ ‬Kisebb kézi hajítófegyver volt még a pajzs belső oldalára függesztett ötöt az úgynevezett‭ ‬plumbatat,‭ ‬vagy‭ ‬martiobarbulust,‭ ‬amik ólomsúllyal ellátott dobónyilak voltak.‭ ‬Ezeket a megközelítőleg‭ ‬50‭ ‬cm-es hajítófegyvereket,‭ ‬amiket‭ ‬30‭ ‬méterről hajítottak az ellenségre.‭ ‬Hasonló szerepet töltött be a frank származású katonák jellegzetes rövid nyelű hajítóbárdja,‭ ‬a francisca‭ ‬is.

Azt már a rómaiak is tudták távolsági fegyverek objektumvédelemben történő használatát igazán a kérdéses objektumok előterébe telepített műszaki zárak és akadályok teszik hatékonnyá, ezért a későbbiekben a műszaki akadályok késő római korban játszott szerepével szeretnék foglalkozni...
 

Az ókori Brigetio városszerkezete, közműhálózata, ipara rajzolódik ki a feltárások nyomán - közölte Borhy László egyetemi tanár, az ELTE ókori régészeti tanszékének vezetője, aki az idei, immár huszadik ásatási szezon eredményeit összegezte az MTI-nek.

"A letelepített veteránok által alapított városokban a katonai táborok alaprajzát utánozó lakótömbrendszer, úgynevezett insulák alakultak ki. Ezt figyelhetjük meg a déli városokban, például Ljubljana ókori elődjében, Emonában, vagy Poetovióban (a mai szlovéniai Ptujban), ahol szabályos városszerkezet volt. A romanizált őslakosság lakta települések esetében viszont, mint amilyen Aquincum vagy Brigetio polgárvárosa, általában nem beszélhetünk szabályos insularendszerről. Az ásatások nyomán azonban mégis úgy látszik, hogy Brigetióban léteztek ilyen lakótömbök. Az insulák alapterülete 50-szer 50 méteres volt, s három méter széles, kövezett utak választották őket el egymástól" - magyarázta a régészprofesszor.

Ismertetése szerint az idei ásatási szezonban a tavaly feltárt észak-déli irányú út szerkezetét vizsgálták. "Egy többszörösen kijavított útfelületről van szó. Az első periódusban, a Kr.u. 2. század második felében még sóderréteg fedte az utat, ha pedig az megsüppedt, tégla- és kődarabokkal, esetleg edénytöredékekkel pótolták ki, keményre döngölték, majd újabb sóderréteggel borították.

Az út a Severus-korban, a 2. század végén - 3. század elején kapott kőburkolatot, amely nyomokban még fellelhető, bár a kőlapokat a középkorban elhordták és építőanyagként újrahasznosították" - fejtette ki Borhy László.
 

Mint kiemelte, Brigetiónak voltak közművei. Az idén megtalálták egy lakóház udvarához kapcsolódó csatornarendszert, amelynek csatlakoznia kellett a városi csatornahálózatához. Ismernek csatornarészleteket a katonai tábor területéről is. "A polgárváros csatornahálózatát még nem tártuk fel, de bízom benne, hogy megtaláljuk" - fogalmazott a régészprofesszor.
   

Brigetiónak valószínűleg a földfelszín felett haladó vízvezetékrendszere lehetett, s a városban eddig három ciszternát, víztározót tártak fel. "Tárgyi leletanyagban is nagyon érdekes volt az idei ásatási szezon" - emelte ki Borhy László, aki elmondta, hogy csontfaragványokat, elsősorban hajtűket, áttört bronzvereteket találtak. Nagy számban került elő importból, főleg a Rajna-vidékről, illetve Közép-Galliából származó kerámia, de találtak amforatöredékeket is, amelyek részben Hispániából, részben Kelet-Mediterráneumból érkeztek, valamint van egy Fekete-tenger vidékéről származó töredék is.

"Az amfora az antik világ +csomagolóanyaga+ volt, amelyben különböző termékeket - halszósztól az olíván át a kagylókig mindenfélét szállítottak. Más típusú amforát készítettek a Fekete-tenger vidékén, mint Dél-Galliában, vagy Belső-Hispániában és más jellegű árukat is szállítottak bennük. Az ilyen leletek mindig nagyon érdekes, a korabeli kereskedelmi kapcsolatrendszerre vonatkozó adatokkal szolgálnak" - mondta Borhy, aki példaként az 1. számú insula tulajdonosát hozta fel. Személye nem ismert, bár valószínűleg kötődhetett a katonasághoz, hiszen a nagyméretű épületet olyan tetőcserepekkel fedték be, amelyeken a Brigetióban állomásozó légió bélyegzője látható.

"Mindenképpen tehetős személyről van szó, hiszen nagyon nagy mennyiségben került elő importkerámia, és olyan amforatöredékek, amelyekben távoli provinciákból megrendelt áru érkezett" - mondta.

Az 1. és a 2. számú insulák környékéről nagy számban kerültek elő az idei ásatási szezonban bronzból készült félkész termékek, elsősorban fibulák (ruhakapcsoló tűk), amelyek arra utalnak, hogy a közelben egy bronzművesműhely is működhetett. A korábbi években pedig a környéken egy üvegműves műhelyt tártak fel. "A leletekből ítélve mindenképpen iparos tevékenység folyt a város ezen részén" - hangsúlyozta Borhy László.

(MTI)