Az egy hetes fegyverszünetet a perzsák az ostromzár kiépítésére használták fel. (Előzmények: 1. 2. 3. 4. 5. 6.) Ezért már közvetlen a temetéssel járó két napos szertartások után a megkezdték a környék pusztítását, miközben hermetikusan lezárták a városba vezető összes utat.
A perzsa csapatok a falak egész kerületét körbevették, a kliensnépeket azonban egyes falszakaszokkal szemben, egy tömbben állították fel. Így a várost minden oldalról perzsa és valamilyen egyéb nép katonái vették körbe. A chioniták a város keleti részével szemben álltak fel, ott ahol a herceg elesett. A terep a chionita állásoktól délre vált igazán sziklássá és meredekké így, nekik és a várostól északra álló albánoknak sokkal könnyebb terepet kellett leküzdeniük, mint a város magas sziklákra épült déli és nyugati falaival szemben felálló cusenoknak és segestanusoknak. A kedvezőbb terep miatt a perzsa főerők valószínűleg, várostól északra és nyugatra foglalhattak állást, ahonnan a legcsekélyebb nehézséggel lehetett támadni a várost.
Az a tény, hogy Shapur csak a hun herceg halála után rendelte el az ostrom előkészítését, jelzi, hogy a perzsa uralkodó azelőtt nem számolt komolyabb ostrommal. Mivel elsődleges stratégiai célja az Eufráteszen való átkelés volt, egy olyan komoly ostrom, mint amilyenre Amida esetében számítani lehetett, azzal a kockázattal jár, hogy végül kénytelen lesz feladni eredeti céljait. Amida ostromát tehát nem a katonai szükségszerűség, hanem a politikai okok idézték elő, mivel a város elfoglalása mind a chioniták, mind személyesen Shapur számára presztízskérdéssé vált.
Az ostromlók első feladata a város körülzárása után a támadás előkészítése volt. Ehhez mindenekelőtt a falakról kellett a lehető legtöbb információt begyűjteni és ezek fényében a szükséges méretű ostromeszközöket, létrákat előállítani. Erre kettő, a korban ismert, tigonometriát felhasználó módszert alkalmazhattak a perzsák. Vagy megmérték a falak árnyékát, és ebből számolták ki a magasságukat, vagy egy nyílvessző végére kötött kötelet lőttek fel a falra és a kötél hosszát vették a számítások alapjául.
Az ostrom előkészítéséhez tartozott a védők demoralizálása is, melyre számos módszer alakult ki az idők folyamán, azonban közös eleme volt mindegyiknek, hogy valamivel rémületet akart kelteni és fokozni kívánta az ostromlottak feszültségét. Amidánál ezt a perzsa seregben lévő elefántok felvonultatásával érték el, melyek látványa Ammianust is megrémisztette. Ekkoriban ugyanis a Közel – Keleten már nem számítottak megszokott látványnak az elefántok, így a perzsák joggal számíthattak rá, hogy nem csak az európai születésű római katonákra, hanem a helyiekre is sikerül ráijeszteniük. Egyéb szándékuk nem is lehetett a látványos bemutatóval, mivel a falak elleni támadásnál nem sok hasznukat vehették ezeknek az állatoknak.
A fegyverszünet lejártát követő napon az egész perzsa sereg felsorakozott a várossal a szemben, ám az egész napos várakozás után végül mégsem indítottak támadást, talán ezzel is a rómaiak idegeit kívánták még jobban felborzolni. Ellenben másnap hajnalban, amikor perzsa táborban felhúzták a rohamot jelző vörös zászlót és felharsantak a trombiták, egy váratlan jelenetnek lehettek szemtanúi a védők. Grumbates király szertátásosan egy véres lándzsát hajított a város felé. Ez az aktus a hadüzenet legősibb formája volt a rómaiaknál. Rómában, a korai köztársaság idején a fetialis papok testületének egyik kijelölt tagja a pater patrias volt az aki egy véres lándzsa ellenséges földre, vagy a későbbiekben csak annak irányába, hajításával jelt adott a háború megkezdésére. Ez a szokás Amida ostroma idején viszont már több évszázada kikopott a gyakorlatból. Lehet, hogy Grumbates egyáltalán nem kívánta követni a régi római szertartást és teljesen más okok vezették cselekedete végrehajtásában, de Ammianus és tiszt társai a régi római szertartást ismerték fel benne. Következtetésüket nem is lehet alaptalannak tekinteni, elvégre a perzsák behatóan ismerték a római történelmet így informálhatták a Grumbatest arról, hogy a rómaiaknál a szakrális hadüzenet régen ilyen szertartás keretei között történt.
Grumbates akár tudatosan, akár véletlenül hajtotta végre, cselekedetének üzenete egyértelmű volt. Személyes vérbosszút akart és egyfajta szent háborút kívánt viselni a fia halálát okozó rómaiakkal szemben. Haragját nem csak a fia elvesztése által okozott fájdalom, hanem népe jövője irány érzett aggodalma is növelhette, elvégre a trónörökös halála politikai bizonytalanságot és az akár nagyobb katasztrófát is okozhat.
Ahogy a hun király lándzsája földet ért, a perzsa hadsereg megrohanta Amida falait. A perzsák gyakorlatilag minden jelentősebb előkészület nélkül kezdték meg a támadást, nem alkalmaztak semmiféle mozgatható fedezéket, mindössze csak íjászok és hajítógépek fedezték a rohamozókat, akiknek egy része Ammianus szerint lóháton harcolt. Maga a roham azonban megfelelő előkészítés nélkül nem hozhatott sikert, így a harc rövidesen a perzsa és a római íjászok, illetve hajítógép kezelők párharcává változott, ami egész alkonyatig tartott.
Első pillantásra meglepő lehet, hogy a magas hadművészeti színvonalon álló perzsa hadvezetés hogyan hajthatott végre egy olyan rohamot, ami a város erős védelme miatt eleve kudarcra volt ítélve, ám ennek is meg van a maga racionális magyarázata. Gyakran előfordult, hogy az ostromlottak lelki tartása megtört látva a feléjük rohanó embertömeget és bár korábban nem voltak hajlandóa tárgyalni, az első roham hatására inukba szállt a bártorságuk, az általuk védett hely így vagy azonnal elesett, vagy közvetlen a roham után megadták magukat. Ezért a korabeli ostromtaktika bevett része volt egy rémisztő, őrjöngő roham indítása a falak ellen még az ostrom első szakaszában, abban bízva, hogy kicsit nagyobb emberveszteségek árán, de el lehet kerüli egy hosszadalmas ostromot. Azt pedig nem szabad elfelejteni, hogy Shapur főcélja még mindig az Eufráteszen való átkelés volt, így minél előbb végezni akart Amidával. Vagyis megérte a kockázatot a roham elrendelése. Ez amolyan dupla vagy semmi taktika volt a perzsák részéről.
Másnap a perzsák megismételték az előző napi akciójukat, ám ez esetben sem sikerült eredményt felmutatniuk. A védők lövedékei szabályos rendeket vágtak a támadók tömegeibe. Ráadásul a perzsa taktikát kiismerve a rómaiak egyfajta rotációs rendszert is kidolgoztak, hiszen egyszerre nem kellett, és valószínűleg nem is lehetett az összes védőt a támadott falszakaszra vezényelni. Mialatt a falak alatt kavargott a perzsák egyre nagyobb veszteségeket szenvedő tömege, a rómaiak folyamatosan váltani tudták csapataikat a falakon és ezáltal újra és újra kipihent erőket tudtak harcba vetni. Ráadásul sebesültjeiket is azonnal el tudták látni, mivel a római alakulatoknál külön orvosok és ápolók is szolgáltak, valamint a városbeli felcserek is segíthették munkájukat. Ammianus szerint az nyilak kihúzását is külön szakemberek végezték.
Bár a rómaiaknak is fokozatosan nőttek a veszteségei, a perzsák végül arra kényszerültek, hogy lemondjanak a város gyors elfoglalásáról. Mivel a kockázatos taktika nem hozta meg a várt eredményt, hosszantartó ostromra kellett berendezkedniük, ennek megfelelően megkezdték a város körülsáncolását, vesszőből font fedezékeket és ostromtornyokat kezdtek ácsolni. Az egyszerűen a falak felé rohanó katonák helyét átvették a hadmérnökök és a lázas készülődés. Megkezdődött a professzionális ostrom.
