A szlovákiai Izsa község határában fekszik Celemantia ókori erődítménye, amely a II. századtól a brigetiói légiós tábor ellen erődjeként szolgált. Jelenleg a pozsonyi Gerulata erőddel együtt Celemantia is szerepel a világörökségi címre jelölt helyszínek között, amint arról a múlt héten a Duna TV is beszámolt:
Az antik forrásokban a táborról nem tettek említést. Jelenlegi ismereteink a tábor építéstörténeti kialakulásáról a többéves régészeti kutató munkának köszönhetők. Leányváron az első régészeti feltárást a XX. század elején az izsai születésű Tóth - Kurucz János végezte. A további ásatásokra 1932-ben majd 1955-1957-ben került sor. A lelőhely kiterjedt régészeti leletmentését a dunai vízierőmű építésével összefüggésben 1978-tól a Szlovák Tudományos Akadémia Nyitrai Régészeti Intézete végzi.
A Római Birodalom expanzív politikájának következtében a mai Délnyugat-Szlovákia germán törzsek (markomannok, kvádok) által lakott területe az i.sz. I.- IV. században Pannónia tartomány közvetlen szomszédságába került. A birodalom északi természetes határát ezen a szakaszon a Duna alkotta, az itt kiépített védelmi rendszer részét képezte az izsai katonai tábor is, amely a brigetiói légiós tábor és civil település ellen erődjeként létesült a folyam bal partján. Ezen a stratégiailag fontos helyen a rómaiak először egy palánktábort építettek Marcus Aurelius császár uralkodása idején a II. század 70-es éveiben, az ún. markomann háborúk alatt. Feladat volt az anyatábor és a szomszédos római határszakasz védelme a germán törzsek támadásai ellen. Egyidejűleg támaszpontként is szolgált a római hadsereg hadmozdulataihoz a mai Szlovákia területén. A palánktábort kettős árokrendszer és földsáncok vették körül, belső területén pedig vályogtéglából épült kaszárnyák és egyéb épületek helyezkedtek el. A tábor rövid időn belül germán támadásnak esett áldozatul.
A markomann háborúk befejezése után a rómaiak ezen a helyen egy kőtábort építettek az állandó helyőrség számára. A több mint 3 hektár alapterületű erődítmény alaprajzát egy lekerekített sarkú négyzet képezte (172 x 172 m). A 2 m szélességű és 4-5 m magasságú táborfalat összesen 20 torony erősítette. Két-két torony védte a kapukat, ezek a négyzet oldalainak közepén helyezkedtek el. A továbbiak a tábor sarkain, valamint a sarkok és kapuk között álltak. A táborfalhoz belülről földsánc támaszkodott, kívülről két majd öt árokkal kerítették. Az erődítmény belső területén az egyes épületek helyezkedtek el - így a parancsnoki épület, kaszárnyák, raktárak, istállók, műhelyek, de itt álltak még a ciszternák, kutak, sütőkemencék és a fürdő is. A szükséges építőanyagokat - a követ, téglát, meszet és nyilván a fát is a Dunán keresztül szállították.
Az erődítmény a III. század közepén erősen megrongálódott, a rómaiak azonban felújították, s jelentőségét a IV. században sem veszítette el. Ezt bizonyítják a korabeli átépítések és a javítások is. I. Valentinianus halála után (Brigetio, a 375. évben) a rómaiak már nem sokáig tartották Pannónia határait. A tartományt lassan elárasztották a germán gótok, szarmata alánok és a nomád hunok egyes csoportjai. Az erődítményt tűzvész pusztította el, s a rómaiak már nem építették újjá. Romjai között az újonan beköltözöttek telepedtek le a helybeli germán lakosság töredékeivel együtt. Az ő távozásukkal az V. század közepén a tábor is elnéptelenedett.
