Hiába verték vissza a rómaiak a harmadik perzsa támadást, az ostromtöltés egyre jobban magasodott, melynek építését tisztán a falakról kilőtt lövedékekkel már nem tudták megakadályozni, mivel az ostromlók ilyen esetben mindig valamilyen fedezéket ácsoltak az építők védelmére. Ráadásul a római fegyverek hatósugarán kívül megépített ostromtornyok is csaknem elkészültek. (Előzmények: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.)
Amida (Diyarbakir) főkapuja görög és latin feliratokkal
Védekezés képen a rómaiak egyre jobban magasították a töltéssel szembeni falszakaszt, melyet belülről egy saját töltéssel támasztottak meg. Ezzel azonban nem lehetett megakadályozni az ostromtornyok bevetését, illetve a töltés építését sem tudták hátráltatni. Ahhoz egy kitörésre volt szükség, az ókori ostromok esetében a védők leghatékonyabb eszköze a különböző ostromeszközök megsemmisítésére ugyanis az volt, ha gyors rajtaütéssel sikerült meglepniük az ellenséget és elpusztítaniuk, vagy megrongálniuk azokat az eszközöket, amelyeket a falak ellen akarnak bevetni. Amit azt már előzőleg láthattuk a gall csapatok korábban többször végrehajtottak ilyen akciókat, amelyeket később leállítottak. Most azonban már nem volt mit kockáztatni, az ostromtöltés befejezését és a tornyok bevetését mindenképpen meg kellett akadályozni.
A kitörés elrendelés katonailag tehát mindenképpen logikus lépésnek tűnik, Ammianus azonban mégis úgy állítja be, mintha azt csak a katonák erőszakos követelésének hatására engedélyezték volna. Talán így akarta a felelőséget elhárítani magától és tiszttársaitól. Az viszont valószínűleg igaz, hogy a kitörést megelőzően a perzsák egy nagy csoport római foglyot hajtottak táborukba, akiket a Ziata nevű nagykiterjedésű megerősített hely elfoglalása során ejtettek. A nagytömegű római fogoly látványa pedig feltüzelte a védők harci kedvét és egyre hangosabban követelték, hogy ráronthassanak az ellenségre.
Ammianus mindvégig elhallgatja, hogy a kitörés fő okát, úgy állítja be a történteket, mintha csak minél több perzsa megölése lett volna a cél. Ennek azonban nem sok értelme lett volna, mivel a falakról sokkal nagyobb emberveszteséget okozhattak az ellenségnek, mint a kirohanásokkal, amivel nagy kockázatot vállalnak. Az ok, ami miatt Ammianus hallgat arról, hogy a logikus katonai célpontok az ostromtornyok és más ostromberendezések voltak az az lehet, hogy ezek elpusztítása nem sikerült az akció során.
A római tisztek okosan nem engedték, hogy csapataik minden előkészítés nélkül fényes nappal törjenek rá a perzsákra. Egy ilyen akció öngyilkossággal ért volna fel, ezért vártak, amíg besötétedik, és úgy rendezték át a hajítógépeket, hogy azokkal támogatni tudják az akciót. Az éjszakai rajtaütéseket külön taktikai elemként kezelték a késő római korban, az előírás szerint nem hajthatták végre őket holdfényes estéken. Ezt ebben az esetben is betartották. A rajtaütést végrehajtó katonákat megeskették, hogy helyt fognak állni a harcban, míg a tisztek szintén esküt tettek arra, hogy a megígért jutalmat átadják az akció végén.
A romaiak tehát minden tőlük telhetőt megtettek a kockázatos rajtaütés megfelelő előkészítése érdekében, arra viszont számítaniuk kellett, hogy a perzsák erősen védik a célobjektumokat és számítanak hasonló akciókra.
Holdfény nélküli sötét éjszaka volt, mikor a gall csapatok halkan kiosontak a városból és minél kevesebb zajt csapva futólépésben igyekeztek a perzsa megerősített állások felé. Az előre tolt állásokban lévő őröket még sikerült elhallgattatniuk azonban mire elérték a az ellenség fő védelmi vonalát már lelepleződtek. Az egyik leszúrt őr hörgése elég hangosnak bizonyult ahhoz, hogy meghallják, és riadót verjenek a perzsa táborban. Kegyetlen közelharc bontakozott ki a gall légiók és az ostromberendezéseket védő perzsák között. Ammianus is leírja, hogy a harc egy pontban koncentrálódott, azt azonban már nem említi, hogy mi volt ez a pont, de logikusan csak az ostromtöltés és az annak a tövénél felállított tornyok körül bontakozhatott ki a harc, hiszen a rómaiaknak azokat kellett mindenáron elpusztítaniuk, a perzsáknak meg megvédeni.
A városból is látták, hogy nem sikerült meglepni az ellenséget, így visszavonulót fújtak. A gall légiók harcolva vonultak vissza, azonban nem sikerült elszakadniuk az ellenségtől és ez azzal fenyegetett, hogyha a rómaiak kinyitják a kapukat, akkor a saját visszavonuló csapatokkal együtt perzsák is bejutnak a városba. Ezt elkerülendő a rómaiak egy sajátos cselhez folyamodtak, parancsot adtak a hajítógépek személyzetének, hogy mindent tegyenek úgy, mintha lövéseket adnának le, de ne helyezzenek lövedékeket a gépekbe. A perzsák ezért a hajítógépek sűrű kattogásából arra következtettek, hogy a falakról lőnek rájuk miközben megnyíltak a város kapui és folyamatosan szóltak a római harcikűrtök. A perzsa előőrsök parancsnokai megijedtek, mert ha tovább üldözik a rómaiakat, akkor bekerülnek a hajítógépek hatósugarába és a városból kitörő friss római csapatok csapdába ejthetik őket. Az üresen kattogó hajítógépek így végül biztosították a szabad visszavonulást anélkül, hogy a kilőtt lövedékek a saját csapatokat is veszélyeztették volna.
Másnap hajnalban, mikor láthatóvá volt az éjszakai ütközet színtere, világos lett, hogy mind a két fél súlyos veszteségeket szenvedett. Bár a perzsák oldalán több sathrapa is elesett, az ostromberendezések érintetlenek voltak. A gall légiók ezzel szemben igen súlyos, 400 fős veszteséget szenvedtek. Ez még két teljesen feltöltött 1000 fős légió esetében is több mint 20%-os veszteséget jelentene, de ne feledjük, hogy Magnentius-féle két gall légió büntetésként került keletre, minden bizonnyal nem teljes létszámmal, valamint már az előző harcok során is szenvedtek veszteségeket. A 400 fős veszteség tehát akár az egyik légió teljes felmorzsolódását is jelenthette.
A kitörés kudarc volt, nem sikerült megsemmisíteni az ostromtornyokat és a rómaiak jelentős veszteségeket szenvedtek. Ennek fényében már érthető, hogy Ammianus miért igyekezett a kitörés ötletét a katonáknak tulajdonítani és nem a római parancsnokok döntése eredményeként bemutatni, valamint az is, hogy miért nem nevezte meg egyértelműen az akció katonai célját, ami nyílván az ostrom eszközök elpusztítása volt, mint Bezabde 360-as ostrománál, amikor a perzsa kitörések célpontjai a római ostromeszközök voltak.
A sikertelen kitörési kísérlet után három napos fegyverszünetet kötöttek a szembenálló felek. Mind a perzsák és mind a rómaiak a végső összecsapásra készülődtek, ám már ekkor a rómaiak tudta nélkül olyan dolgok zajlottak a mélyben, melyek megpecsételték a város és védőinek sorsát.
A szeptember végi hajnali nap sugarai egy új perzsa hadsereget világítottak meg, mi fegyelmezett alakzatba, ostromtornyok és vesszőből font fedezékek mögött lassan megindult a falak felé. Az eltelt több mit két hónap alatt egy roham alkalmával sem mutatott ekkora fegyelmet Shapur serege és ez megrémisztette a rómaiakat. A legnagyobb fenyegetést az ostromtornyok jelentették, melyeket vaslemezekkel fedtek, hogy megvédjék őket a védők gyújtó lövedékeitől. Ezek a szerkezetek a korabeli elvárásoknak megfelelően nem csak a falak, hanem a tornyok fölé is magasodtak, ezáltal megfosztva a védőket a magasság biztosította előnyöktől. Az ostromtornyok tetejére hajítógépeket is állítottak, melyeknek az volt a feladata, hogy felülről jövő lövésekkel elűzze a rómaiakat a támadott falszakaszról. A tornyok mozgatása nem lehetett egyszerű feladat. Az ókori hadtörténelemben ismerünk például olyan ostromtornyokat, melyeket fogaskereket segítségével belülről hajtottak, de nincs arra vonatkozó adat, hogy a perzsák valaha alkalmaztak volna ilyet. Sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen hátulról tolták őket előre.
Felmerül itt azonban az elefántok kérdése. Ammianus ugyanis a későbbiekben együtt említi őket a tornyokkal és egyértelművé teszi, hogy az elefántok is a falak alatt voltak, márpedig az elefántoknak nem lehet hasznukat venni a falak támadásánál, mint láttuk korábban is csak messziről használták őket pszichológiai fegyverként, hacsak nem a tornyok mozgatására alkalmazzák őket.
A támadás első napján a perzsáknak nem sikerült áttörniük a római védelmet, igaz a ostromtornyokra szerelt hajítógépekkel sikerül nagy veszteségeket okozni a védőknek. A rómaiak viszont időt nyertek arra, hogy a rögzített állásban lévő nehéz kővető scorpiókat új állásokba szállítsák. Ezeknek a gépezeteknek a mozgatása nagy nehézségekbe ütközött, vagyis más csoportba tartoztak, mint az az öt ballista melyeket korábban olyan könnyen mobilizáltak.
Az új helyen felállított scorpiókat másnap eredményesen be is vetették, mivel nehéz kőlövedékeikkel az ostromtornyokon felállított hajítógépeket és személyzetüket lesodorták a tornyok tetejéről. Ezután a rómaiak eredményesebben tudták folytatni az ellenállást. Tüzes lövedékekkel elűzték az elefántokat, majd felgyújtották a perzsa ostromtornyokat is. A római hadsereg rendszerint szurkot, ként, folyékony kátrányt és olajat alkalmazott gyújtó folyadékként, amit a gyújtónyilak speciálisan erre kialakított részébe töltöttek.
Az a tény, hogy az elefántok semlegesítése után váltak sebezhetővé a tornyok alátámasztja azt a feltevésemet, hogy a tornyok mozgatására alkalmazták őket. Így a mozgásképtelenné vált tornyokat a rómaiak már könnyebben támadták és gyújtották fel. Az ostrom ebben a szakaszában a szokástól teljesen eltérő módon, talán a pillanat fontosságát érezve Shapur maga is a falak felé tört. Kritikus pillanat volt ez a perzsák számára, ostromtornyaik lángoltak miközben a rómaiak minden támadási kísérletüket visszaverték, a nagykirály tehát minden bizonnyal saját példamutatásával akart lelket önteni a katonáiba, hogy ezáltal újabb lendületet adjon a megtört támadásnak. Csakhogy a rómaiak lövedékeiket a Shapurra és kísérletére koncentrálták, így visszakellett vonulni a római hajítógépek hatósugarán kívülre. A harc a nap további részében is folytatódott, miközben Shapur végig katonái között volt, nagyon szerette volna befejezni a túlságosan is hosszúra nyúlt ostromot, de ez a nap még nem hozta el számára a már annyira áhított diadalt.
Miután az ostromtornyokat elvesztették a perzsák a töltésen keresztül támadták tovább a várost, ami nem tűnt túlzottan logikus lépésnek elvégre a töltés és a fal között még mindig rés tátongott, amit a támadóknak át kellett hidalniuk. Még október legelején is úgy tűnt, hogy a rómaiak képesek lesznek tartani a falakat, ám a töltéssel szemben lévő falszakasz egyszer csak nagy robajjal ledőlt, betemetve a töltés és a fal közötti rést, szabad utat nyitva a támadóknak a város belsejébe.
Ammianus nem írja le, de a történtekből egyértelműen kiderül, hogy mi történt. A perzsáknak sikerült alagutat fúrniuk a falak alá, úgy hogy arról a rómaiaknak fogalmuk sem volt. Az ókori ostromok során két céllal ástak alagutakat. Vagy a városba akartak észrevétlenül bejutni és csapatokat átküldeni rajtuk, miképp azt 363-ban Iulianus császár tette mesopotámiai hadjárata során, vagy, mint Amida esetében a falak ledöntését akarták elérni velük. Ebben az esetben egy nagyobb üreget kellett a falak alatt kialakítani, amit aládúcoltak és mindenféle éghető anyaggal töltöttek meg. Majd miután mindezzel készen voltak felgyújtották az aknát, ami a tartógerendák elégése után az üreg beomlását és a falak összeomlását eredményezte. Ez történhetett Amida esetében is.
Az a tény, hogy a rómaiak nem vették észre, hogy perzsák alagutat ásnak, a perzsák árkászait is logisztikáját dicséri, mivel a rengeteg kitermel földet képesek voltak úgy elszállítani és a szükséges nagyságú üreget úgy kialakítani a fal alatt, hogy a rómaiak ebből semmit sem észleltek. A fal leomlásával híd keletkezett a perzsák által emelt ostromtöltés és a rómaiak által a fal megtámasztására belülről emelt töltés között, amelyen véres küzdelem bontakozott ki. A rómaiak minden rendelkezésre álló csapatot a kritikus szakasz védelmére rendeltek, de a perzsák végül felülkerekedtek, Shapur serege bejutott Amidába. Vegetius hadtudományi munkájában azt írja, hogy egy várost még akkor is lehet védelmezni, ha az ellenség áttör a falakon, csak a magaslati pontokra kell visszavonulniuk a védőknek, Amidánál azonban ekkor megszűnt a szervezett ellenállás, a város 73 napos ostrom után elesett.
A perzsák nyitva tartották a kapukat, mivel jól tudták, hogy a sarokba szorított ellenség a legveszélyesebb, így ugyanis az életben maradt védők esélyt láthattak a menekülésre, bár a nyílt terepen könnyebben le is lehetett vadászni őket. Ammianusnak végül sikerült kijutnia a városból és szerencséjére egy lóba botlania, amely gazdája holttestét vonszolta a kötőfékénél fogva maga után. Ez a szerencse lehetővé tette Ammianusnak, hogy gyorsan maga mögött hagyja Amida környékét és Meliténén keresztül a biztonságot jelentő szülővárosába, Antiochiába meneküljön.
Grumbates fiának lelke megnyugodhatott, a herceg ezüsturnába zárt hamvait úgy vihették el Amida falai alól, hogy bosszút álltak haláláért. A védelmet irányító Aelianus comest és a tribunusokat keresztre feszítették, a várost kifosztották lakosainak jórészét lemészárolták. Shapur viszont egyáltalán nem lehetett nyugodt, igaz elégtételt vett a városon, de az a két és fél hónap amit az ostrommal töltött pótolhatatlan veszteséget jelentett. Kénytelen volt feladni eredeti tervét, hogy az Eufrátesztől nyugatra fekvő római területeket pusztítsa és feltehetően súlyos veszteségeket is szenvedett, még ha az Ammianus által megadott 30 ezres perzsa veszteséget túlzottnak tartjuk is. A következő évben 360-ban, Shapur újra hadjáratot vezetett a rómaiak ellen ám ezúttal nem akart mélyen behatolni a birodalomba, hanem megelégedett néhány határ menti erőd elfoglalásával.
Római részről a polgári lakosság veszteségeit megbecsülni sem tudjuk, de a város védelmében részvett római csapatokat teljes egészében megsemmisültnek kell tekintenünk, mivel a későbbi állományjegyzékekben már nem bukkan fel a nevük.
Ursicinus miután visszatért a császári udvarba hivatalba lépett mint magister peditum, de a vizsgálatot nem kerülhette el. Az Amida elestét vizsgáló bizottságot Arbitio és Florentius főudvarmester vezette, ami nem sok jóval kecsegtette az új gyalogsági főparancsnokot, hiszen Arbitio személyes ellensége volt. Csakhogy a vizsgálóbizottság vezetői jobban tartottak Eusebius főkamarástól, aki nem szerette volna, ha Sabinianusszal kapcsolatban negatív dolgokat állapított volna meg a vizsgálat, így nem került sor annak megvizsgálására, hogy a rómaiak miért nem kísérelték meg a város felmentését. Ennek köszönhetően Ursicinus végül megúszta azzal, hogy megfosztották frissen elnyert rangjától, de leköszönése előtt még egy memorandumban felhívta a császár figyelmét arra, hogy a keleti tartományok még mindig veszélyben forognak, sűrgőssen gondoskodni kell védelmükről.
Ammianus még egy ideig megmaradt a katonai pályán, részt vett Iulianus császár 363-as perzsák ellen vezetett nagyszabású hadjáratában, majd végleg leszerelt. Katona évei után történeti, retorikai és stílus tanulmányokat folytatott Antiochiában és Alexandriában. Majd Rómába költözött, ahol elismert történetíróként élt 395-400 körül bekövetkezett haláláig.
