Mialatt a római követségek egymásnak adták a kilincset Shapur ktesiphoni székhelyén, lázas előkészületek kezdődtek Osrhoene és Mesopotamia provinciákban. Ezek a tartományok voltak legjobban kitéve a perzsák támadásainak, így nagy valószínűséggel arra lehetett számítani, hogy a készülődő támadás is elsősorban ezt a régiót fogja sújtani.
A védelem megszervezésére a térségbe érkezett Ursicinus, a keleti lovassági főparancsnok (magister equitum) és kísérete, köztük az akkor harminc év körüli Ammianus is, a császári testőrgárda tisztje (protector domesticus). A római felső vezetés döntését, mely szerint Ursicinusra bízták a perzsák elleni háború főparancsnoki tisztét helyesnek lehet értékelni, hiszen 353-at megelőzően mint egy tíz éven keresztül látta el a főparancsnoki tisztséget a régióban. Kiválóan ismerte a helyi viszonyokat, a perzsák harcmodorát, valamint a katonák is nagy tisztelettel viseltettek iránta. Rajta kívül a közvetlen környezetében szolgálók is megfelelő ismeretekkel és kapcsolatokkal rendelkeztek. Az antiochiai születésű Ammianus is szolgált már korábban Nisibisben és, amint azt látni fogjuk, baráti viszonyban állt a corduenei perzsa helytartóval (satrapha).
Az már kezdettől nyilvánvaló volt a római hadvezetés számára, hogy nem rendelkezik kielégítő mennyiségű katonai erővel keleti provinciáiban egy nagy perzsa támadással szembeni aktív védelem kialakításához. Zömével csak területvédő csapatok álltak rendelkezésre, ezért nem is gondolhattak egy esetleges ellenlökés előkészítésére, vagyis az egyedüli választható stratégia a passzív védelemé volt. Ursicinus azonban rendelkezett a megfelelő ismeretekkel ahhoz, hogy szakértő módon vágjon bele a feladat megvalósításába, csakhogy a szerencse már kezdettől elfordult a rómaiaktól. Ursicinus éppen hogy megérkezett a Samosata városába, és még csak az információk begyűjtésénél tartott, amikor olyan végzetes események vették kezdetüket a Ktesiphonban és a sirmiumi császári udvarban amelyek kihatottak az összes későbbi eseményre.
Mialatt a rómaiak védelmük megszervezésével foglalkoztak, egy kis csónak kelt át a Tigris-folyón, benne Antoninusszal, Mesopotamia provincia katonai főparancsnokának (duxának) testőrével, aki korábban a provincia kincstartói tisztét is betöltötte. A menekülőt már várta Tamsapur, a szomszédos perzsa tartomány helytartója, aki haladéktalanul tovább küldte őt Shapurhoz. Antoninuszt nagy tisztelettel fogadták a perzsa udvarnál, magas kitüntetést és tanácskozási jogot kapott a haditanácsban. Az áruló ezt a nagy megtiszteltetést azonban nem személyes képességeinek köszönhette, hanem sokkal inkább annak az iratkötegnek, amit átadott a nagykirálynak. Az iratok ugyanis részletes információkat tartalmaztak a keleten állomásozó római csapatok létszámáról, azok díszlokációjáról, valamint harcértékéről. Mindemellett részletes adatokat közöltek a rómaiak rendelkezésére álló készletek nagyságrendjéről élelmiszer és fegyverek vonatkozásában is. Ezeknek a dokumentumoknak a birtokában a perzsa hadvezetés már biztos lehetett abban, hogy a római főerők Európában, a Duna és Rajna mellett vannak lekötve, tehát nem kell a megjelenésükre számítani az elkövetkezendő hadjárat alatt. Shapur ezen új ismeretei és Antoninus tanácsai segítségével kidolgozhatta új taktikáját, amely merőben eltért a Róma ellen eddig vezetett hadjárataitól.
A római áruló által megszerzett információk felfedték a perzsa haditanács előtt, hogy ha behatolnak a római erődök első vonala mögé, az Eufráteszen túlra, akkor nem kell komolyabb ellenállástól tartaniuk. Hiszen jelentősebb mozgó csapatok nem álltak a rómaiak rendelkezésére, a területvédő erőket pedig főleg a határzónába koncentrálták, és azokat később sem vonhatták ki a stratégiai fontosságú támaszpontokról. A perzsák ezért az új taktika szerint először mélyen be akartak hatolni római területekre, nem vesztegetve az időt hosszas ostromokkal, majd, miután a háttértámogató rendszereket lerombolták, második lépésben akarták a kulcsfontosságú erődöket megszerezni.
Amíg a perzsa hadvezérek szorgosan böngészték a római haderő különböző adatait, a sirmiumi császári udvarban is peregtek az események, amelyek végül még rosszabb helyzetbe hozták a római védelmet a perzsa invázió küszöbén. Ursicinusnak már korábban is sok ellensége volt az udvarban, pár évvel korábban már kezdeményeztek vizsgálatot ellene. Ezért nem meglepő, hogy miután elhagyta az udvart, hogy keletre menjen, ismét felerősödtek az őt bíráló hangok a császár környezetében. Elképzelhető, hogy egyes politikai körök attól tartottak, hogy a keleten népszerű hadvezért egy sikeres hadjárat után ellencsászárrá kiáltják ki az ottani provinciák. Ezt megelőzendő még a harcok megindulása előtt el akarták távolítani Ursicinust a hadszíntérről és rávették a császárt, hogy rendelje vissza és nevezze ki gyalogsági főparancsnoknak (magister peditum), helyette pedig egy bizonyos Sabinianus vegye át a perzsák elleni háború irányítását.
Sabinianus katonai képességeinek objektív megítélését lehetetlenné teszik Ammianus vele kapcsolatos negatív előítéletei, az azonban bizonyos, hogy az Ursicinusnál jóval idősebb új lovassági főparancsnok nem rendelkezett komolyabb katonai előélettel. Megjelenése a térségben és Ursicinus leváltásának a híre nagy zavart okozott a keleti provinciákban nem csak a katonai, hanem a polgári igazgatásban is. Egyes városokban tömegmegmozdulásokra is sor került tiltakozásul Ursicinus leváltása miatt, ez viszont alátámasztja azt a gyanút, amely szerint a volt parancsnok olyan tömegtámogatással rendelkezett keleten, ami lehetővé tette volna számára, hogy akár a központi hatalommal dacoljon.
Sabinianus kinevezése után nem volt más választása Ursicinusnak, és vele együtt Ammianusnak, minthogy teljesítik a parancsot és visszaindulnak Európába, ahol Ursicinusra a bizonytalan gyalogsági főparancsnoki tisztség várt. Bár ez elméletben előléptetést jelentett számára, az mindenképpen intő jel volt Barbatio, az előző gyalogsági főparancsnoknak és feleségének vére még meg sem száradt a hóhér pengéjén. Ráadásul Barbatiót sokkal kevesebbért végezték ki, mint hogy egy provincia népe arra biztatta volna, hogy mondjon ellent a császári parancsnak. (Barbatiót és feleségét egy olyan levél miatt végezték ki, amit a feleségétől kapott, és amiben az amiatt aggódik, hogyha férje valamikor netán császár lesz el fogja hagyni őt. Ez pedig akkoriban komolyan felvetette az összeesküvés alapos gyanúját.)
A császári udvarba visszarendelt Ursicinus kíséretével már Thraciában, a Marica folyó völgyében járt, amikor ismét egy császári parancs érkezett, amelyben meglepő módon visszarendelték Mesopotámiába. Az újabb parancs mögött megbúvó szándékot nehéz megfejteni. Ammianus úgy vélte, hogy ezzel azt akarták elérni, hogy az esetleges vereséget még Ursicinus nyakába lehessen varrni, míg a győzelmet utódjának lehessen tulajdonítani. Ammianus azonban ekkor már mindenben összeesküvést vélt felfedezni. Sokkal valószínűbb azonban, hogy miután a császár felmérte a helyzet súlyosságát mégis úgy döntött, szükség van keleten a tapasztalt katonára. Sabinianus viszont nem váltották le, így onnantól kezdve, hogy Ursicinus és Ammianus visszaérkezett a válságövezetbe, két főparancsnoka volt a római hadseregnek. Egy hivatalos, császár által kinevezett parancsnoka, és egy tisztázatlan jogkörű, ám a katonák és a lakosság által elfogadott vezére. Kettőjük között érthetően nagy volt a feszültség. Ammianus leírásában azt a benyomást kelti, hogy Sabinianus nem foglalkozott a feladatával és mindent ő, illetve Ursicinus intézett. Ezt azonban nehezen lehet elképzelni, még ha a munka oroszlánrésze ténylegesen rájuk is hárult, Sabinianusnak már csak azért is kellett bizonyos katonai intézkedéseket hoznia, hogy működését igazolni tudja az udvar felé. Valószínűleg ő rendelte el Amida védelmének a megerősítését is, mivel annak végrehajtására már nem lett volna idő Ursicinus visszaérkezése után.
Ha tehát áttekintjük a római hadsereg helyzetét a perzsa invázió előestéjén, azt kell mondanunk, hogy az minden téren hátrányban volt a támadókkal szemben. A perzsák rendelkeztek minden lényeges adattal a római hadseregre vonatkozóan, és precízen felkészültek a hadjáratra. Velük szemben viszont a római erők tudták, hogy nem számíthatnak segítségre, valamint azt is, hogy a perzsák létfontosságú információkhoz jutottak. A császári udvarban szőtt intrikák pedig bíborhálóként borultak a római katonai vezetésre, és gátolták annak hatékonyságát, hiszen két egymással rivalizáló parancsnok irányított, akik közül inkább a központi hatalom által gyanúsnak tartott Ursicinust fogadták el parancsnokukként az egyszerű katonák.
