Valamikor a 380-as évek végén az utolsó nagy antik történetíró, Ammianus Marcellinus, római házának egyik szobájában műve folytatásán dolgozott. A korábban megjelent könyvei, amelyekben Nerva császár uralkodásától mesélte el az eseményeket, zajos sikert, nagy elismertséget hoztak számára és ez, valamint neves barátai biztatása, arra sarkalta az ötvenes évei végén járó szerzőt, hogy újra íróvesszőt ragadjon. Ezúttal azonban nem letűnt korok császárainak históriáját vetette pergamenre, hanem saját korának történéseit, melyeknek nem csak szemtanúja volt, hanem nem egyszer alakítója is.
Az Amida ostromával kapcsolatos események tárgyalásával a Res gestae XVIII-XIX. könyvében találkozhatunk, amelyek megírása során Ammianus jól érezhetően szabad utat engedett emlékei folyásának és az udvari intrikák, árulások, személyes tragédiák valamint a hősi helytállás fel-fel derengő képei vezették kezét. Talán a történetíró szemére lehetne vetni, hogy időnként erőteljes indulatok ragadják el, de tudósítása mindvégig megmarad azon a színvonalon, mely alkalmassá teszi munkáját arra, hogy tudományos igénnyel lehessen a benne leírt hadtörténeti eseményeket vizsgálni, mivel nem csak saját emlékeire hagyatkozik, hanem egyéb forrásokat is felhasznál.
Ammianus több császár uralkodása alatt is fontos udvari-katonai tisztséget viselt, így hozzájuthatott hivatalos iratokhoz, jegyzőkönyvekhez, illetve olyan egyéb forrásokhoz is melyek azóta már elvesztek. Katona lévén pontos képet festett korának római hadseregéről, szakértelme pedig lehetővé teszi, hogy munkáját forrásként hadtörténeti elemzésekhez is felhasználjuk. Művében különösen azon hadi események leírásának szentelt nagy teret, melyeknek saját maga is a részese volt, és így lehetséges, hogy Amida 359-ben lezajlott perzsa ostromát és a hozzá kapcsolódó eseményeket hadtörténeti szempontból részletesen meg tudjuk vizsgálni és rajta keresztül bemutatni a kor erődharcászatát.
Történetünk 358. február 23-án Narses perzsa követ Konstantinápolyba történő megérkezésével vette kezdetét, amely világossá tette, hogy a kor két egymásnak feszülő nagyhatalma, a Római Birodalom és a Szasszanidák által irányított Újperzsa Birodalom kapcsolatában egy újabb fordulópont érkezett el. A két állam 337-óta hivatalosan háborúban állt egymással, azonban az eltelt évek alatt a harc egyre gyengébb intenzitással folyt, míg végül csak határ menti villongássá csitult. Ennek magyarázata nem a felek érdektelenségében rejlett, hanem abban, hogy a 350-es évek elejétől mind a római, mind pedig a perzsa erők más frontokon voltak lekötve. Róma túlesett egy véres polgárháborún, miközben Galliában, valamint a Duna mentén alemann és szarmata támadásokat kellett elhárítania, a perzsa nagykirály pedig Közép-Ázsiába volt kénytelen vezetni seregét a massageták és a chionita hunok ellen. Ebben a felemás háborús helyzetben érezte úgy Ammianus szerint néhány helyi római vezető Mesopotamia provinciában, hogy ideje béketárgyalásokat kezdeni a perzsákkal, ezért felvették a kapcsolatot Tamsapur satraphával, a szomszédos perzsa tartomány helytartójával. Azt persze nem lehet kizárni, hogy a valóságban nem magán kezdeményezésről volt szó, hanem a római kormányzat nem hivatalos tapogatózásáról. De bármi is felel meg az igazságnak, az akció váratlan eseményeket indított el, amelyek hosszú, hivatalos diplomáciai tárgyalások után a harcok kiújulásához vezettek.
II. Shapur (balra), perzsa uralkodó, éppen hazafelé tartott a győztesen megvívott chioniták és massageták elleni háborúból, amikor kézhez kapta Tamsapur jelentését a rómaiak béketapogatózásáról és azt hivatalos római álláspontnak vélve úgy értékelte, hogy II. Constantius (balra lenet) római császár azért akar békét, mert nem tudná megvédeni birodalmának keleti tartományait egy esetleges perzsa támadástól. Shapur ezért 358 elején elküldte Narses követet egy levéllel, amelyet minden bizonnyal nagy izgalommal bontottak fel Konstantinápolyban. A levélben azonban nyoma sem volt békülési szándéknak. Éppen ellenkezőleg, egy ultimátumot tartalmazott, amelyben a perzsa király Mesopotámia átadását és a római befolyás Armeniában történő felszámolását követelte.
Ellenkező esetben támadással fenyegetett. Az Ammianus által pontosan idézett levélből azt is megtudhatjuk, hogy a perzsa király kioktatta a római császárt arra hivatkozva, hogy joga lenne Macedoniáig kiterjeszteni a hatalmát, hiszen az őseinek tekintett Akhaimenidák idején Hellaszig terjedt a Perzsa Birodalom, így a rómaiak csak örüljenek, hogy ilyen kevéssel beéri.



