Limes Blog

Arra vonatkozóan, hogy miként vélekedtek a késő római korban az ideális erődről, Anonymos Byzantios és Flavius Vegetius műveit olvasva alkothatunk képet. Bár írásaik csak összefoglalások azóta már elveszett, jóval terjedelmesebb katonai kézikönyveknek, mégis fontos adatokkal szolgálnak arról, hogy milyen központi utasításokat követek a késő római korban az erődök építése során.

 

Anonymos Byzantios művének a X. könyvtől kezdve foglakozik a különféle erősségekkel. Ebben rögtön meg is fogalmaz egy olyan követelményt, amelynek az alkalmazása jól megfigyelhető a Duna mentén emelt késő római erődítményeknél. Eszerint az erődök falának 14-46 méterre kell emelkedniük a vízparttól, hogy a védők a teljes parti sávot pásztázni tudják, a támadóknak pedig ne legyen elég helyük a felfejlődésre. A falak kívánatos vastagságát 230 cm-ben, magasságát pedig 9.2 méterben adja meg, a rajtuk körbefutó párkányzaton pedig 70 cm mélységű fülkék kialakítását javasolja.

 

A műben a falak helyének és méreteinek helyes megválasztásával egyenértékű tényezőként jelenik meg a különféle műszaki zárak és akadályok telepítése is. A római erődöket ugyanis a gyakran nem csak egy, hanem nem ritkán kettős vagy hármas árokrendszer védte, amelyeknek Anonymos szerint az ostromtornyok ellen minimum 18.5 méter szélesnek kellett lenniük és mélyebbnek a falak alapzatánál, hogy ezáltal az ellenség aláaknázási kísérletei is felfedezhetőek legyenek. Ezek a követelmények azt mutatják, hogy a kérdéses mű írója inkább a keleti hadszíntér igényeit vette figyelembe, hiszen az európai hadszíntéren a rómaiak ellenségei nem alkalmaztak ostromtornyokat és mindeddig annak sem került elő nyoma, hogy a falak aláaknázásával próbálkoztak volna. Éppen ezért a Pannóniában épített erődöket is kevésbé széles árkokkal vették körbe. Ezek átlagosan 6-7 méter szélesek 2-3 méter mélyek voltak.

 

Az erődítmények előterébe nem csak árkokkal akarták megnehezíteni az ellenség mozgását, hanem „riasztóberendezéssel” kombinált aknamezővel is. Anonymos ugyanis azt javasolja, hogy árkok elé lábtövisekel kell szórni és karókat leverni. A karók közé kifeszített vékony zsinórra csengőket lehet akasztani, így a védőket figyelmeztetheti a csengés, ha a támadók éjszakai rajtaütésre készülnének. 

 

Láthatjuk, hogy az erődök előterébe telepített műszakai akadályok fontos szerepet játszottak a védelemben, de ezeket a rendszereket nem önmagukban alkalmazták, hanem együtt a különféle falakra telepített gépekből kilőtt lövedékekkel és kézi hajítófegyverekkel. Feladatuk pedig az volt, hogy ez utóbbiak hatékonyságát fokozzák. 

 

Amint az előző posztból kiderült, a késő római erődök védelménél használt távolsági fegyverek három lépcsőben léphettek működésbe. Először 400-200 méterről a torzióslövegek, majd 100-150 méteren az íjak aktivizálódtak, végül a falaktól 30 méterre a kézzel hajított fegyverek kezdtek el záporozni. Gyakorlatilag folyamatosan és egyre sűrűbben hullottak a különféle lövedékek a támadókra, amíg azok elérték a falakat. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a támadók minden fedezék nélkül rohamoztak, már azelőtt súlyos veszteségeket szenvedtek, mielőtt elérték volna magát a megtámadott objektumot. Ebből következeik, hogy a védőknek kettős célja lehetett az árkok és egyéb műszaki zárak alkalmazásával. Egyrészről lassítani akarták a támadókat, minél tovább akarták őket a hajítófegyverek hatósugarában tartani, ahol az erőd és toronytípusoktól függően akár kétszeres, háromszoros vagy négyszeres kereszttűznek voltak kitéve. Másrészről pedig a támadók fedezékeinek és ostromgépeinek használatát voltak hivatva akadályozni.

 

Ahhoz tehát, hogy nagyobb ostromgépeket, például faltörőkost, vagy ostromtornyot a falak közelébe juttassanak először be kellett temetni az árkokat, ami időigényes és veszélyes feladat  volt, tekintve, hogy az árkok minden esetben a távolsági fegyverek hatósugarán belül voltak. Ráadásul a nehéz kővetők és a gyújtólövedékek az árkok betemetése után is veszélyt jelentettek a falak közelébe tolt ostromgépekre. A pannóniai határszakaszon azonban nem kellett tartani nagy ostromgépektől, de összetákolt fedezékeket és pajzsfalat alkalmazhattak az erősségek ostromakor. 

 

Az árkok tehát mindenképpen megtörték a támadók lendületét vagy megtorpanásra kényszerítették őket, ami azt jelenti, hogy több időt kényszerültek azok közelében tölteni, mint az erőd előterében bárhol, akár megpróbálták betemetni az árkokat, akár megkíséreltek átvergődni rajtuk. Vagyis a védők előre tudhatták, hogy hol lesz a legtöbb alkalmuk kárt tenni az ellenségben, így kézenfekvő, hogy az árkok helyének kijelölésekor eleve figyelembe vették a távolsági fegyverek hatósugarát és azok optimális szögét.

 

Az árkok tehát megtörték a támadó ellenség pajzsfalát vagy egyéb mobil fedezékét, így a környékükre kalibrált lövedékek maximális kárt tehettek a fedezékétől ideiglenesen megfosztott, az árkokon átvergődni, vagy azokat betemetni próbáló ellenségben.

 

Azt a tényt, hogy az árkok környéke a védők lövedékei miatt különösen veszélyesnek számított a támadók számára alátámasztja Ammianus Marcellinus egy leírása is: 

 

 

Ammianus hajítógépek lövedékeiről és nyílzáporról ír, ami igazolja azt a feltevést, hogy az erődítmények körüli külső árkok ezeknek a fegyvereknek az optimális hatósugarához és átütőerejéhez voltak kialakítva.

 

A kisebb erődök esetében, ahol nem volt mód sok nagyobb méretű gépezet elhelyezésére, nyilván valóan a kézi hajítófegyverek hatósugarát vették alapul a védendő objektumot körülvevő árokrendszer kialakításánál. Ahol pedig többszörös árokkal vették körül az erősségeket, ott a külső árkokat nyilakkal, illetve hajítógépek lövedékeivel, a belsőket pedig kézi hajítófegyverekkel pásztázhatták.

 

Mindezek fényében nézzük meg a Ripa Pannonica magyarországi szakaszán a késő római korban épített vagy átépített erődök árokrendszereinek az adatait. Fel kell azonban hívnom a figyelmet arra, hogy nem minden késő római korban működő erősség vallum-rendszeréről vannak adataink, így az alábbi táblázatba, csak azokat az erődöket vettem bele, amelyek esetében pontos adatokkal rendelkezünk az őket körülvevő árkokról.

 

 

A fenti táblázatból világosan kitűnik, hogy az egyes erődök körül az árkok által elfoglalt terület a falaktól számított 13-42 méter közötti sávban váltakozik, ami majdnem pontosan megegyezik az Anonymos Byzantios által javasolt 14-46 méterrel, amit a falakról a védők kézi hajítófegyverekkel, nyilakkal és kisebb gépekkel hatékonyan pásztázni tudnak. Így egyértelműen bizonyítható, hogy a pannóniai határszakaszon a késő római korban épített, vagy átépített erődök esetében igyekeztek pontosan követni egy központilag meghatározott sémát, aminek az volt a célja, hogy az erődök előterébe telepített akadályokkal maximalizálják a védők távolsági fegyvereinek hatékonyságát.  

 

Az adatokból az is kiderül, hogy nincsen szorosabb összefüggés az erődök mérete és az őket körülvevő árokrendszer között. Így például az Intercisszainál jóval kisebb tokodi erőd impozánsabb árokrendszerrel rendelkezik, mint jóval nagyobb társa. Ilyen esetekben a magyarázatot mindig az objektumok elhelyezkedésében kell keresni. Hiszen a tokodi erőd a Dunától messze, míg az intercisai közvetlenül annak partján fekszik. Az intercisaitól valamivel kisebb, és szintén a folyóparton fekvő Celemantia viszont a Constantinus-dinasztia uralkodása alatt történt átépítése során, a vizsgált erődökkel összehasonlítva, a legkomolyabb külső védelmi rendszerrel lett ellátva, amit az indokolhatott, hogy a Duna bal partján, már barbár területen állt és Brigetio ellenerődjeként, barbaricumba előretolt előőrseként nagyobb veszélynek volt kitéve. Hasonló a magyarázata annak is, hogy miért rendelkezik a sibrik-dombi erőd az összes többivel összehasonlítva a leggyengébb árokrendszerrel. Ennek az erődnek az esetében ugyanis a magaslati fekvése és nehéz megközelíthetősége biztosította a védelmet.

 

Világosan bizonyítható, hogy a pannóniai határszakaszon Kr.u. III. – IV. században folytatott erődépítkezések során figyelembe vették a korban megfogalmazott központi direktívákat és a helyi sajátosságokat is, legyenek azok természetföldrajzi vagy katonai eredetűek, mint a sibrik-dombi vagy a celemantiai erődök esetében, ahhoz, hogy a távolsági fegyvereket eredményesen alkalmazzák az erősségek védelmében.