HTML

Blogunkról

Kézzelfogható közelségbe került Magyarország számára, hogy a Római Birodalom egykori tartományának, Pannoniának a Duna mentén húzódó határa, a limes, vagy másik nevén a ripa Pannonica is az UNESCO világörökség része lehessen. A magyarországi limes szakasz világörökséggé nyilvánítását célzó pályázatnak legkésőbb 2012 januárjára el kell készülnie, mely eredményessége nagyban függ az önkormányzatokon, múzeumokon, civil szervezeteken, magánszemélyeken, akiket érinthet a védelemmel járó előny és kötelezettség. Önmagában a római limes, mint örökségi helyszín nem magyar adottság, hiszen a Római Birodalom egykori határvonala a mai Nagy Britanniától egészen a Fekete-tengerig, majd a Közel-Keleten át Afrika északi országait érintve egyetlen hatalmas helyszínként kerülhet a világörökségi listára. Ennek lehet része - immáron negyedik nevezőként - Magyarország is. E-mail: ripapannonica@hotmail.com

Közösség

Látogatók

Amida ostroma 3.: Az üldözés

2012.02.15. 06:26 Bernát Péter

A meglehetősen fordulatos előzmények után (1. 2.) Ammianus és Ursicinus a császári parancs értelmében visszatért Nisibisbe (mai romjai balra), ahol megkezdték a város védelmének megerősítését. Ám hamar rá kellett jönniük, hogy már elkéstek. A Tigris felől több kilométer hosszan nyújtózó füstoszlop jelezte, hogy a perzsák megkezdték az inváziót. A Tamsapur és Nohodares herceg vezetése alatt álló 20 ezer fős perzsa előőrs már átkelt a Tigrisen és mindent felégetve közeledett a város felé. Igaz, ez még nem a perzsa fősereg volt, a Shapur által vezetett erők ekkor még a folyó keleti partján haladtak északra, Ninive felé, de az első felderítők már Nisibis alatt álltak.

A rómaiak nem tudhatták, hogy Shapur nem akarja megostromolni a várost, így Ursicinus végül úgy döntött, hogy kíséretével együtt elhagyja azt mielőtt a perzsák elvágnák az összes utat. A döntést helyesnek kell értékelnünk, ha figyelembe vesszük, hogy Ursicinus valószínűleg meg akarta őrizni a cselekvőképességét és továbbra is irányítani kívánta a római védelmet a térségben, ezt pedig nem tehette volna meg, ha bent ragad egy ostromlott városban. Azt meg nyilvánvalóan el akarta kerülni, hogy az Edessában tartózkodó, katonai tapasztalatokkal nem rendelkező Sabinianusra maradjon az egész régió védelme.

Miközben a környékbeli lakosok kétségbeesetten, hosszú sorokban kígyózva igyekeztek bejutni Nisibisbe, a római parancsnok vágtatva próbált minél távolabb kerülni a várostól, ám majdnem sikertelenül. A környéken portyázó perzsa lovasok már csaknem minden utat elzártak, amikor a menekülő csapat egy az anyjától elszakadt magányosan kóborló kisfiúra bukkant az útszélén. Ursicinus ekkor Ammianus állítása szerint, egy vitathatatlanul emberséges, ám a helyzetet tekintve hibás döntést hozott. Ha hihetünk a történetírónak és nem csak saját hősiességét és a drámai hatást fokozandó illesztette ezt az epizódot a művébe, Ursicinus megparancsolta Ammianusnak, hogy forduljon vissza és vigye a fiút a városba.  Az azonban már nem derül ki a leírásból, hogy Ammianusnak a parancs szerint ott kellett volna maradnia Nisibisben, vagy vissza kellett volna térnie a kísérethez, miután biztonságba helyezte a gyereket. 
 
A legelképzelhetőbb talán, hogy Ursicinus meggondolta magát és vissza akarta küldeni Ammianust a városba aki csak azért vette magához a gyereket, mivel úgyis kockára kellett tenni az életét a visszaúton. Ez sokkal racionálisabb magyarázat, mint az, hogy a római parancsnok csak azért kockáztatta egyik tisztje életét, hogy egy gyereket megmentsen, miközben több száz másik lehetett ugyanilyen helyzetben. Amennyiben pedig megbeszélték volna, hogy Ammianus újra csatlakozik a csapathoz, azt nyilván maga a történetíró sem felejtette volna el megemlíteni. 
 
Ammianus amikor a városhoz ért, biztonságba helyezte a fiút majd sarkon fordult és, mivel saját állítása szerint „irtózott az ostrommal járó nyomorúságtól,” lóhalálában vágtatni kezdett vissza Ursicinus kísérete felé. Paradox módon azonban pont ez a döntése volt, ami végül arra ítélte, hogy egy kemény ostromot keljen átélnie Amidában, miközben ha Nisibisben marad, elkerülhette volna mindazokat a nyomorúságokat, amiktől annyira tartott.   
 
Akár Ursicinus parancsát teljesítette Ammianus, akár pont megszegte azt, miközben utolérni igyekezett társait, belefutott egy csapat perzsába lovasba, akik éppen egy elfogott római kínzásával voltak elfoglalva. A szerencsétlen, talán abban bízva, hogy fogvatartói megkönyörülnek rajta, azonnal közölte kínzóival, hogy egy magas rangú római tiszt lovagolt el az imént mellettük, így azok gyorsan lóra kapva megkezdték Ammianus üldözését.  
 
 
 
Ursicinus és emberei időközben egy kisebb őrállomásnál megálltak pihenni, azt nem lehet tudni, hogy egyszerűen azért, mert már úgy érezték kikerültek a veszély karmai közül, vagy mert Ammianust várták. Ez utóbbi esetben persze úgy szólt volna az eredeti parancs, hogy Ammianus csatlakozzon újra a kísérethez, de semmi nem utal arra, hogy a pihenő rómaiak tényleg a történetíróra vártak volna. A lovát eszeveszetten hajszoló, kezeivel köpenyét lóbáló Ammianust megpillantva azonban tudták, hogy baj van, és indulni kell. 
 
A nap további részében is folytatódott az üldözés. Akár parancsra cselekedett, akár nem, Ammianus végül Ursicinus nyakára hozta a perzsákat, és így közvetlen életveszélynek tette ki az egyik római parancsnokot. Ursicinus halála, vagy fogságba esése pedig mindenképpen még nehezebb helyzetbe hozta volna a rómaiakat. Ursicinusnak tehát azon döntése, hogy Ammianust visszaküldi Nisibisbe végül is azt eredményezte, hogy saját magának is vágtatnia kellett az életéért. A hajsza egészen sötétedésig tartott. A rómaiaknak rá kellett jönniük, hogy a lovaik nem bírják tovább, így vagy valami trükk révén megszabadulnak az üldözőiktől, vagy elvesznek. Végül egy régi cselhez folyamodtak, fáklyát kötöztek egy lóra, majd elengedték, ők pedig az ellenkező irányba folytatták útjukat.
 
Miután sikeresen lerázták üldözőiket, a legközelebbi nagyobb erősség, Amida felé indultak. Útközben egy elhagyatott birtokra értek, ahol egy magányos római katonába botlottak. Ursicinus  ekkor azt tette, amit ilyenkor minden más parancsnok tett volna a helyében bármely történelmi korszakban. Magyarázatot követelt a katonától, hogy miért van egyedül és hol az egysége, ám az nem tudott egyenes választ adni és végül kiderült az igazság. Valaha tényleg római katona volt, ám korábban átszökött a perzsákhoz és most nekik kémkedik. Ursicinusnak így szembesülnie kellett azzal, hogy római katonának álcázott perzsa ügynökök tevékenykednek a térségben, akiket már nyilván az invázió megkezdése előtt átdobott a határon a hagyományosan jól működő perzsa katonai hírszerzés. Az ilyen hírszerzők révén az Antoninustól szerzett értesüléseket a perzsák folyamatosan frissíteni tudták. De ettől az ügynöktől már nem érkezett több jelentés a perzsákhoz, Ammianusék rövid úton végeztek vele. 
 
Ezt követően Ursicinus és kísérete biztonságosan megérkezett Amidába, ahol felállították új főhadiszállásukat. Amida, a mai törökországi Diyarbakır, 359-ben korszerű erődített városnak számított és kellő távolságra volt a perzsa főcsapás várható irányától, így látszólag ideális parancsnoki központnak ígérkezett...

Szólj hozzá!

Címkék: ostrom amida 359 ammianus marcellinus

A bejegyzés trackback címe:

http://limes.blog.hu/api/trackback/id/tr254112025

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.